While we are away from Budapest, I have asked Györgyi to guest blog for Budajest for the three weeks we are in the States. I can’t wait to read her impressions of my hometown, especially since she’s been reading mine of hers for over a year now. She will write the original posts in Hungarian, and translate the posts for you English readers at the end. Welcome to the temporary home of GyÖhio. Love, Jessica!
Ha lehet olyan, hogy BudaJESt, akkor olyan is, hogy GYÖ(rgyio)hio. Szóval, Jessica rám bízta a blog írást arra a három hétre, amíg itt vagyunk a nagy Amerikában.
Arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy történelmi tényeket, vagy múzeumbejárásokat fogok leírni, hanem inkább azokat az érzéseket, amik bennem vannak, azokat a benyomásokat, amik itt értek, érnek.
Végre
Megérkeztünk szerdán, az út hosszú volt és fárasztó, kétszer szálltunk át. Budapest-Párizs-Cincinatti-Cleveland. Reggel 5 órakor kezdtünk és magyar idő szerint este 11.30-kor érkeztünk meg (helyi idő szerint: 5.30). A vámon szerencsére viszonylag hamar túljutottunk. Azért szerencsére, mert tartottunk attól, hogy kinyittatják a bőröndöt és észreveszik azt a bor és csokoládé mennyiséget, amit egész biztosan nem engedélyezett behozni. Futottunk, hogy elérjük a csatlakozást és az utolsó gép már 35 perc alatt Clevelandbe repített, ahol már Jessica szülei vártak bennünket. Nem úgy, mint a csomagjaink. Mivel be kellett újra csekkoltatni őket, így Cincinattiben maradtak. De házhoz szállították és kb éjfélre már itt is voltak. Kidőltünk.
A ház … keresem a szavakat, de nehéz jót találni. A pont-jó vagy tökéletes illik rá. Egyszerű, szép, tiszta, harmónikus, nemsok, nemkevés. Olyan pontjó. Itt nem nagyon vannak kerítések, ami szélesebbé és tágasabbá teszi a kertvárosi utcákat. Mindenhol gyönyörű zöld gyep. Szabályosra visszavágott fák, borkok, növények. Szemetet nem lehet találni. A ház hátsó teraszán kert, grillsütővel, kerti székekkel, asztallal, ernyővel és három kertibékával (kerti törpe helyett). Belül mindenhol süppedős szőnyeg. Mmm. Pihepuha kanapé. Nem zsúfolt, mindennekmegvanamagahelye típusú ház. Békés, szép.
Dzsordzsi? Dzsördji?
Bár tudtam, hogy nehéz kiejteni a nevemet egy amerikai embernek, de rögtön másnap szembesültem is vele, amikor elmentünk vásárolni. Nem hagyhattunk egy napot se veszni shoppingolás nélkül. Beléptünk a boltba és egy srác azonnal a segítségünkre sietett és feltett ezer kérdést: hogy mit szeretnénk, milyen méretben vagy színben és ha bármire szükségünk van, csak szóljunk. És ugyanezt a másik 3 eladó is megtette. Kedves volt tőlük, bár kicsit sok. Magyarországon ez másképpen megy, sokszor alig találni eladót, vagy ha találunk, nem merünk kérdezni, nehogy leharapja a fejünket. Fel akartuk próbálni a ruhákat, a próbafülkéket csak az eladók tudják kinyitni, kerestünk is egyet, jött is, kérdez megint 300-at, és akkor jött a felismerés újra.
-Hogy hívnak?
-Jessica.
-Oké, Jessica, ha szükséged van más méretre vagy bármire, csak szólj. Oké, és téged hogy hívnak?
-Györgyi
-…khm… nos, ha bármire szükséged van, csak szólj.
Nehéz az én nevemet kiejteni, nincs mit tenni.
Amerika, a Drive Through hazája
A shoppingolás után, az izgalmakat egy kis étellel gondoltuk csillapítani. Egy épület köré parkoltunk. Swenson’s volt ráírva. A megállás után rögtön odafutott hozzánk egy lány. Ablak le, Jes leadta a rendelést és a lány elfutott. Vártunk az autóban. Néhány perc múlva visszajött egy tálcával és egy kampó segítségével a félig letekert ablakra tette és mondta, ha bármit szeretnénk, kapcsoljuk fel a lámpát. És felkapcsoltuk és a lány rohant. Majdnem odakiáltottam neki, hogy csak nyugodtan, nem sietünk. Később kiderült ez a kiszolgálás része. Futniuk kell. Őrület. Jes mondta, hogy már több generációt kiszolgált ez az „étterem”. A hamburger egyébként FANTASZTIKUS volt.
El kellett mennünk egy bankautomatához. Az is másképpen van itt. Begurultunk autóval egy kapuféleség alá. Nem kell kiszállni az autóból, ha pénz szeretne felvenni az emberfia. Csak odagurul, lehúzza az ablakot és kinyúl, bepötyögi a kódokat és már ott is van a pénz. Ha szeretne az ember pénzt betenni, nincs készpénz befizetési bizonylat kitöltés, nem kell parkolóhelyet keresni, letépni a sorszámot és várni, csak oda kell gurulni, ablakot lehúzni, kinyúlni, betenni a pénzt egy kapszula félébe és megnyomni a gombot. A kapszula egy csövön át berepül a bankba és ott intézik a többit. Ezen a ponton konkrétan tátva maradt a szám.
Gondolkoztam azon, hogy ez jó-e vagy rossz. Hogy az emberek csak ide meg oda gurulnak és mindent készen a kezükbe kapnak. Aztán rájöttem, hogy nem lehet ezt összehasonlítani. Magyarországon nincsenek akkora távolságok, mint itt. Itt az autó olyan, mint a mosógép. Kell, mert anélkül nem lehet meglenni. Csak, hogy érzékeltessem: Ohio állam maga 25%-kal nagyobb, mint Magyarország (116 096 km² vs. 93 036 km²), az Egyesült Államok területe: 9 826 630 km² (106-szor akkora, mint kicsi hazánk). Elvégre a gulyás levest és a tacot sem lehet összehasonlítani.
Szombat
Pittsburghbe voltunk hivatalosak Jes Apukájának, Rob , családjához. Rob Pittsburghben nőtt fel, körbekocsikáztunk,
ettünk egy feledhetetlen “szendvicset” (lehetetlen megállni, hogy leírjam: két szelet nagyon puha és könnyű szelet kenyér között volt: sült krumpli, káposzta saláta, húspogácsa, paradicsom, hagyma),
egy siklóval felmentünk a város tetejére, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a három (Ohio, Monongahela, Allegheny) folyó találkozására.
Ezek után érkeztünk Rob testvérének házához, ahol már a Jewell család nagy része már várt ránk. Rob három öccse, feleségeik, gyerekeik és Rob szülei. Szívmelengető érzés volt, hogy összegyűlik így a család. Ceci készített Jesnek egy Welcome Home feliratot, annyira cuki.
Sue egész nap készült és finomabbnál finomabb fogásokat kóstoltunk végig. Elfáradtunk az egész napos programban, a szervezetünk kb ekkora állt át.
Hazaérkeztünk és a legszebb este következett. Nappaliban ment a tévé. Animal Planet. Egy kutya tréner hölggyel a főszerepben, aki elkényeztetett vagy éppen elfajult kutyák gazdáit tanítja a következetes viselkedésre. Rob a foteljában olvasott egy újságot. Mary (Jes Anyukája) bébisapkát kötögetett, amit majd jótékonyságra készít a kanapén. Jes egy könyvet Susan Sontagh olvasott, én mellette egy másik könyvet, Szabó Magdától. Coco, a kutya pedig úgyszintén halálosan elfáradva aludt a szőnyegen. Csend volt. Szinte tapintani lehetett a békességet. Senki nem beszélt. Néha fel-felnéztünk a könyvből, újságból, kötögetésből és egy fejrázással nyugtáztuk a rossz gazdák hozzászólásait.
Én mindig is vágytam egy ilyen pillanatra, s talán nem vagyok ezzel egyedül. Amikor csend van, nincsenek kérdések, elvárások, minden pont úgy tökéletes, ahogy van.
——————————————————————————————————
GYÖhio
If there is a word like BudaJESt, then there is a word like GYÖhio, too, especially since Jessica left the blog writing for me for three weeks, until we go back to Budapest. I thought that I won’t write historical facts, or things about museums, but rather the feelings that are in me, the impressions that were/are made in me, as a personal opinion.
Finally
We arrived on Wednesday. The trip was exhausting and long and we changed planes two times. Budapest-Paris-Cincinatti-Cleveland. We left at 5 am and arrived at 11.30 pm Hungarian time (5.30 pm local time). Luckily we went through duty quite fast. I am saying luckily because we were afraid we would be forced to open our luggage and they would notice the significant quantity of chocolate and wine that is not allowed for sure. We had to run to catch the last flight that took us to Cleveland in 35 minutes where Jes’ parents were already waiting for us. Not like our luggage. Since in Cincinnati we had to re-check them, they had been left in Cincinnati. But they had been delivered to home at about midnight. We were knocked out.
The house… I am looking for the right words, but it’s hard to find good ones. Maybe just-perfect would do it. Simple, nice, clean, in harmony, not crowded with furniture, not too few. Just perfect combination of colors, shapes and materials. There are no fences here around the gardens and houses, which makes the streets even wider and more spacious. The gardens are even and the grass is perfectly green.
There is no garbage on the streets. Behind the house, there is a garden, a grill, a garden table, chairs, sun umbrella and three garden frogs (instead of garden gnomes). Inside there is wall-to-wall “sinking” fine carpet. And an extra soft and comfortable sofa. Not crowded, everything-has-its-own-place-kind of a house. Peaceful and nice.
Georgie? Georgina?
Though I knew my name is hard to pronounce for American people, right the other day I faced with that again, when we went for shopping. We couldn’t miss one day without shopping. We entered the shop and a guy was there immediately asking a thousand questions about what we were looking for in what color and size and if we need any help to just let him know. And the other three shop assistants did the same. It was very nice of them, though a little bit too much. In Hungary it is different. Often we cant even find shop assistants, or if we find one, we don’t really dare to ask anything worrying they will bite our head off. So we wanted to try on some clothes and the fitting rooms can be opened by the shop assistants, so we looked for one, she came, asked three hundred more questions, and this is when the revelation came again.
-Heyyy. What’s your name?
-Jessica.
-Okay, Jessica, let me know if you need other sizes or anything. Okay, what’s YOUR name?
-Györgyi
-…hmm… well, if you need anything, just let me know.
No doubts, my name is hard to pronounce.
America, the home of Drive Thrus
We thought that after the hard work of shopping, we needed to settle us down with some food. We parked right beside a building. There was a sign on it: Swenson’s. Right after we parked a girl ran to our car. Window down, Jes ordered cheeseburger and fries, the girl ran away. Couple of minutes later, she came back, put something to the car’s window and put the tray there and said if we wanted anything, we should just turn the light on. And we did and the girl started to run to us again. I almost shouted at her she didn’t have to run, we had time. Later it turned out running is the part of the service. They have to run. It’s crazy. Jes said that this “restaurant” has already served a few generations. The hamburger btw was FANTASTIC.
We also had to go to an ATM. It is also different here. We rolled under a gate kind of thing by car. You don’t have to get out of the car if you want to get money from the bank. You just roll your car there, pull down the window, reach out, type in the PIN code and the money is right there. If you want to deposit money, you don’t have to fill out any forms, you don’t have to look for a parking place, get your number and wait. You just have to roll your car there, pull down your window, put the money into a capsule and press a button. The capsule flies through a tube to the bank and it is done. At this point my chin literally fell down.
I was thinking if it is a good or bad thing–that people just have to go there by car and they can get everything without getting out of the car. Then I realized it is impossible to compare these. In Hungary there are no such distances like here. Having a car here is like having a washing machine there. You have to have one, otherwise you can’t exist. So you can see, Ohio, the state itself is 25 % bigger than Hungary (116 096 km² vs. 93 036 km²), the United States is 106 times as big as Hungary. And you cannot compare Goulash soup with a taco.
Saturday
We were invited to Pittsburgh to the family of Jes’ dad, Rob. He grew up in Pittsburgh, and we drove around in the city, ate an unforgettable “sandwich” at Primanti Bros. (I can’t stand to describe it: french fries, cabbage salad, meat, tomato and onions between two soft and light slices of bread). We went up by an incline to the top of the city where there was a stunning view to the meeting of the three rivers of Pittsburgh: the Ohio, Monongahela, and Allegheny. After our little excursion, we arrived to the home of Rob’s brother where most of the Jewell family was waiting for us: Rob’s parents, three brothers and their family. It was really heartwarming. Jessica’s youngest cousin, Ceci, prepared a huge Welcome Home sign for Jes. It was so cute of her. Sue prepared all day to give us tasty and delicious food. The taco salad was extraordinarily good. We got tired by the end of the day.
We arrived home and we had the most quiet evening ever. The TV was on in the living room. Animal Planet. There was a show on with a dog training lady who tried to teach the owner of the spoiled or bad behaving dogs how to behave consistently with their pets. Rob was in his armchair reading a newspaper. Mary was knitting on the couch a tiny baby hat for a baby at the children’s hospital. Jes was reading a book from Susan Sontag also on the couch, right next to me, and I was reading The Door from Szabó Magda. Coco, the dog, the curly soft fur ball, was also totally exhausted lying on the carpet. There was silence. You could almost touch peacefulness in the room. Nobody talked. Sometimes we looked up from knitting, from the books or newspaper and shook our heads, how badly the dog owners spoiled their dogs.
I always wanted a second in my life like this, and I’m sure I am not alone with this desire. When there is silence, no questions, no expectations and everything is as perfect as it is.
) vacsorát a teraszon ettünk, fiiiiinom hamburgert, amit Jes készített a grillen.
